Letter from the glass desert
* a magyar verzióért görgess le
Ever since the last public spaces collapsed, the only places where utopias are still being born are demonstrations. The pulsating swarm alone can make so much noise that it shocks the regimes of surveillance. In the glass desert that public platforms have become, demonstrations are always organized at a point where the tentacles of power cannot reach. Usually in abandoned building-skeletons from which the mirror panels have long since been broken out. Although the shards covering the ground can burn a hole in the total space for a while, the gleaming mass, like the tail-eating serpent, eventually always draws attention to itself, and the peak never arrives...
I first heard about Phoenix six demonstrations ago. On another frequency, whispers spread a lore about a dark room somewhere where one can collect private experiences and share them with others. It is like a maze where new kins are made through the random collisions of bodies. The limbs cling to each other and twist, slipping in sweat, flooded in dazing odors, until the bodies move into another corridor that ends with new desires. This place should have an advanced filter system to hijack toxic patterns and prevent secrets from leaking to the surface. Only in this way can it function as a safe space that is beyond representation, where ego death is also possible as a shared experience. I mean, in one scenario... But the more I desire to melt in randomized, collective intimacy and the more I want to immerse myself in the maze, the more I get trapped in the flashback loops of trauma inherited from the patriarchal systems of the past. And here I am again, locked up with tribes that are ready to conquer, in the rift between virtual and actual spaces... Both of my horns are broken, I would feel weak and toolless in another race.
I came to Phoenix for the seventh time, but I feel this will be the last one... because with your help, perhaps, I’m finally getting to know the endless variations of being that I’ve been looking for so long between the bifurcations. I mean, it also depends on why you came here… Is this your first time or do I already know you? Like, are you into multi- or single-player mode? Do you prefer to phosphoresce or would you rather melt or hide? Want to hold the thread or prefer guided meditation instead? Is your skin... sticky, silky, or rough? Your smell is... acidic, metallic, or woody? Do you orient yourself with your limbs or your intuitions can penetrate the walls of the labyrinth? In the multitude, how deep will you dive? Would you let entropy lead you in the dark?
MCATBOY
Written for Phoenix by Hollow.Levél az üvegsivatagból
Amióta az utolsó közterek is összeomlottak, az egyetlen olyan helyek, ahol még utópiák születnek, a tüntetések. A pulzáló raj képes egyedül akkora zajt kelteni, ami kizökkenti a felügyeleti rezsimeket. A tüntetések a nyilvános platformokból lett üveg sivatagnak mindig egy olyan pontjára szerveződnek, ahová nem érnek el a hatalom csápjai. Általában elfeledett épület csontvázakba, amikből rég kitörtek a tükör panelek. A földet borító szilánkok valamennyi ideig képesek lyukat égetni a totális térbe, de a csillogó tömeg, mint egy farkába harapó kígyó, végül mindig felhívja magára a figyelmet, és a csúcs nem érkezik el...
Hat tüntetéssel ezelőtt hallottam először a Phoenixről. Egy másik frekvencián, egymás fülébe súgva terjedt a résztvevők között egy háttértörténet, hogy van valahol egy sötét szoba, ahol privát élményeket lehet gyűjteni és megosztani egymással. Olyan, mint egy labirintus, ahol a testek véletlenszerű összeütközéseiből mindig új rokonságok születnek. A végtagok egymásba kapaszkodnak, és addig csavarodnak, verejtékben csúszva, kábulatba ejtő szagok között, amíg a testek új vágyakba torkolló folyosókra nem tévednek. Ennek a helynek fejlett szűrőberendezése kell, hogy legyen, ami a toxikus mintákat eltéríti, a titkokat pedig nem engedi a felszínre szivárogni. Csakis így tud reprezentáción túli, biztonságos térként működni, ahol közösen az ego halál is lehetséges. Mármint az egyik szcenárióban... Csakhogy én minél jobban vágyom a randomizált, kollektív intimitásban való felolvadásra és minél jobban szeretnék elmerülni a labirintusban, annál inkább belegabalyodom a patriarchális rendszerektől örökölt traumák flashback loopjaiba. És itt vagyok már megint, hódításra kész törzsekkel összezárva a virtuális és az aktuális tér közti résben... Letört mindkét szarvam, gyengének és eszköztelennek érzem magam egy újabb versenyben.
Hetedjére vagyok a Phoenixben, de talán ez az utolsó alkalom, mert a segítségeddel végre megismerem a lét végtelen variációit, amit olyan régóta keresek az elágazások között. Persze, ez attól is függ, hogy milyen szándékkal jöttél ide… Először vagy itt vagy már ismerlek? Egyáltalán multi- vagy single player mód érdekel? Foszforeszkálni szeretnél, elolvadni vagy rejtőzködni? Te akarod tartani a fonalat vagy inkább az irányított meditációt szereted? A bőröd... ragadós, selymes vagy érdes? Az illatod csípős, fás vagy fémes? A végtagjaiddal tájékozódsz vagy a megérzéseid áthatolnak a labirintus falain? Milyen mélyre fogsz merülni a sokaságban? Hagyod, hogy entrópia vezessen a sötétben?
MCATBOY
A szöveg Hollow Phoenix című művéhez készült.